A Duna mellett nőttem fel. Az én játszóterem maga a Duna volt, rengeteg veszélyével, hatalmas erejével. Én mégis a játékot láttam benne. Gyermekként természetes volt, hogy nem kell félnem, csak tisztelnem, tisztelnem a természetet, a víz elképesztő erejét.
Megtanultam, hogy az örvény, ha lehúz, ne állj ellen. Engedd át magad neki, hadd húzzon le a mélyére, akár a Duna mélyére, majd, amikor leértél, ússz arrébb és engedd, hogy felhozzon a víz.
A félelem, a legnagyobb gát. A félelem, ami magával hozza az ellenállást, a küzdelmet. Az életed ellen küzdesz, nem érte.
Minden érzelem, jó és rossz, 8 másodperc alatt halad át rajtad.
Nem több! 8 másodperc! Minden további másodperc, perc, óra, nap és év, ellenállás és beleragadás. Azaz beleragadsz az örvénybe, ellenállsz neki.

Meg fogod tudni erőből állítani?

Engedd, hogy lehúzzon. Engedd, hogy megéld a fájdalmat! Adj időt és teret magadnak és a fájdalmadnak! Csak ez az egy lehetőséged van, hogy minél előbb túllégy rajta. Menj le a mélyére, időzz egy kicsit. Engedd, hogy fájjon. A kulcs, hogy engedd és éld meg. Ne siettesd. Engedd, hogy az utolsó könnycsepp is végig gördüljön az arcodon. Engedd, hogy a könnyeid tisztára mossanak.
Majd engedd el. Engedd el az örvényt, ami lehúzott, csak „ússz” arrébb, és csak engedd, hogy a víz ismét felhozzon a felszínre.
Csak lebegj.
Most már csak lebegj, a víz tetején.
És légy hálás, magadnak.
És ha megint jön az örvény, ami lehúz, ne feledd csak 8 másodperc. A többi csak rajtad múlik.

Csodás napot, Kriszti

Ha tetszik az írásom, köszönöm, ha megosztod.