Mi nők, arra szocializálódtunk, hogy szolgáljunk és adjunk. Persze a férfiak közt is akad, aki hasonló attitűddel rendelkezik, de a nőknek több generációs mintája van erre.

Az adás-kapás közti egyensúlynak nem fordítunk akkora figyelmet, mint ami illetné, pedig nem tudjuk mekkora hibát követünk el.

Két irányból közelíteném meg.

Első: Hellingernek (aki a családállítás szülőatyja) nem sok, mindössze 3 törvénye van, az egyik az adás-kapás törvénye. Lényege: ha nem ügyelsz az arányokra és többet adsz, mint kapsz, agyon nyomod a másikat a sok kapás terhével.

Fura, ugye?

Mégis egy idő után megfordíthatatlanul válik adóssá a kapó. Ha akarná, sem tudna törleszteni, de többnyire nem is akarnak.

No, igen és itt kapcsolódik a másik nézőpont:

amikor adsz és adsz, aztán megint adsz, ... egy idő után eltűnik a csillogó szempár, eltűnik a hála, és a kapás természetessé válik. Továbbmegyek, elvárássá fajul. Mert, ami megszokott, az jár.

No, ilyenkor kezdődnek a problémák, mert aki ad, egy idő után ezt hatalmas tehernek élheti meg, hisz nincs érte fizetség, természetben sem.

Amikor ebben a helyzetben határt húzunk egy NEM-mel, a kapó fél felháborodásával számolhatunk, jó sokáig. És ami a legbántóbb, hogy a kapó fél nem is érti, hogy mi történik!

Minden egyes „NEM” meghozza a maga küzdelmét, és aki határt akar húzni, igazán kitartónak kell lennie. Egy elgyengülés és kezdődik minden elölről. Ugyanolyan következetesnek kell lenned, mint a gyereknevelésnél, már feltéve, ha akkor sikerült ...

A határhúzás nem megy magától, kivéve, ha olyan családban nevelkedtél, ahol járt a tisztelet és szabad volt nemet mondani.

Kriszti