Játsszunk kicsit a szavakkal.

Elgondolkodtam vajon a változással járó félelem, szorongás megszűnik e, ha másként közelítem meg azt, amit változásnak hívok.

Egy kicsit menjünk vissza a gyermekkorba, méghozzá ahhoz a részéhez, amikor az új dolgok még nem jelentettek félelmet, sőt, csak kíváncsiságot.

Amikor az eső és a pocsolya még örömforrást jelentett. Amikor az előttünk álló földhegy nem akadályt, hanem a csúszda lehetőségét kínálta. Amikor még mindenben a játékot láttuk.

Ugye emlékszel, hogy az is te voltál?

És ha így nézel magadra, hogy látod lakik benned egy őszinte, örömteli kis lény, aki az évek során átalakult, felnőtt, kissé megfakult, lehet, hogy meg is keményedett. Elszürkült, mert magára húzott fájdalmakat, sértettséget, akár páncélt, a védelemért.

Mi van, ha nem azt mondom változz?

Mi van, ha csak annyit mondok kezd el kicsomagolni magad. Kezdj el benézni a védelmi páncélod, a sértettséged vagy amit magadra húztál amögé.

Miért van még szükséged rá?

Mit ad neked?

Mi lenne, ha egy réteget letennél belőle?

Ki/mi van mögötte?

Hisz maga a változás nem kell, hogy újat jelentsen. A változás jelentheti és jelentse azt, hogy változz végre vissza azzá, aki valójában vagy. Odabent. Mélyen.

A többi mind csak az évek során magadra húzott és örökölt gúnya.

Légy az, aki valójában vagy, mert úgy vagy jó, ahogy vagy!

Ez is önismeret.

Ez, a valódi önismeret.

Hogy emlékezz! Csak emlékezz!