Az én hitrendszerem szerint, én választottam a szüleimet.

És itt a mese vége, fuss el véle, mert számomra ebben a mondatban közel benne van minden.

Mert …

ha én választottam a szüleimet, akkor bármilyenek is voltak, bármit is kaptam, az az én fejlődésemet szolgálta. Már, ha az életet fejlődési lehetőségnek látom.

Ha bármit is kaptam, a túlélésem érdekében fejlesztettem magamban egy olyan képességet, egy erőt, ami, végig kísérte az életemet és ha ügyes vagyok a jelenben is remekül kamatoztatom. Mondok egy példát: Pistike anyukája egy nárcisztikus (mert ez most divat) személyiség volt. Nem egy erős 9-es, hanem mondjuk egy 6-7 erősségű nárcisztikus személyiség. Pistike, aki elnyomásban nevelkedett, a túlélése érdekében megtanult a saját igényeiről lemondani (mint az édesapja), de egy minta is van előtte, milyen, ha valaki erősen önérvényesítő.

Pistike felnőttként remekül tud a nárcisztikus-kodependens tengelyen lavírozni, azaz, ha kell igen erősen tudja az akaratát érvényesíteni, de ha nála erősebb személyiséggel áll szemben, ugyanúgy, ahogy gyermekkorában megtanulta, az igényeit háttérbe tudja szorítani.

Ha én választottam a szüleimet, a választásomért nem okolhatom őket. Persze haragudhatok, akár még most is, de csak magammal szúrok ki, mert az összes energiámat a haragomra, a szüleimre és a múltra, az elmúltra pazarolom, ahelyett, hogy itt a jelenben gyümölcsöztetném.

Ha én választottam a szüleimet engem terhel ennek a felelőssége. Csak én tudom, az én feladatom felnőttként a sérüléseimet kezelni és a sérülésemből kapott erőmet, képességemet a lehető legjobban használni.

A szüleink olyanok, amilyenek. Őket és a múltat megváltoztatni nem lehet. A saját sebemet viszont igen. És a sebem meggyógyításával tudom vállalni az életemért a felelősséget, válok felnőtté és autonóm személyiséggé, aki már nem a szülei életét éli, hanem a szülei gyermekeként éli az életét.

A szüleim, a múltam és a sebeim által vagyok az, aki vagyok. És ezért mára már hálás vagyok.

Szeretettel, Kriszti