A minap egyik írásomban (makacssag) említettem, hogy gépekként, programok által működünk. Kemény szavak. Mégis úgy gondolom, programjaink egyik jelentős következménye az automatizmus, így a robotüzemmód. Ahogy írtam, a programokat gyerekként szívtuk magunkba, ahogy figyeltük környezetünk reakcióit.

Mindenki jó és szerethető szeretne lenni. Gyermekként is erre vágytunk, és azért, hogy ezt az érzést megkapjuk, lemondva valódi önmagunkról, elkezdtünk úgy viselkedni, hogy megfeleljünk másoknak. Néhány elismerő pillantásért vagy szóért cserébe. Amik igazán nem is nekünk, hanem szerepünknek szóltak.

Felnőtt életünkben cipeljük ennek a következményét. Szenvedünk a szeretetlenségtől, magánytól.

Tudatalatt továbbra is próbálunk megfelelni, de nem érezzük jól magunkat és nem igazán tudjuk miért.

Mert álarcokat viselünk.

Biztos hallottad már a hasonlatot, hogy a problémáink gyökeréhez úgy jutunk el, ahogy a hagymát bontjuk, rétegenként.

Ugyanezt a hasonlatot hoznám valódi énünkhöz való eljutáshoz.

Minden hagymahéj egy olyan tulajdonság, viselkedés, amit magunkra öltöttünk bizonyos helyzetekben.

Kezdd el bontani a hagyma héját. Ne törődj vele, ha ömlik a könny a szemedből. Mert minden csepp lemos az arcodról egy réteget, hogy végre újra lásd azt a szerethető kis embert, aki gyermekkorodban voltál.

Tudd, csak annyira szerethetsz egy másik embert, amennyire magadat szereted, és a másik is csak annyira szerethet téged, amennyire ő szereti magát. És amikor az ember szereti önmagát, az egyedüllét már nem jelent magányt.

Ezért nagyon fontos, hogy elhidd szerethető vagy!

Mindenkiben van valami szerethető!

Benned is!

Te is szerethető és elég jó vagy!

Elég jó vagy! Elhiszed?