A harag egy érzés, amivel semmi baj nincs, csak ha nem szabad kimutatnunk.
Az érzéseinket, már többször említettem, el kell fogadnunk, mert bárhogy teszünk, ők vannak és mindig is lesznek. Ha elnyomjuk vagy elfojtjuk őket újult erővel törnek a felszínre, de már agresszió vagy betegségek formájában.
A harag mögött minden esetben sérelem áll. Ezek az érzések akkor válnak mérgezővé, amikor ahogy említettem elfojtjuk vagy ragaszkodunk hozzá, azaz beleragadunk. Amikor beleragadunk panaszkodunk és a sérelmeinket soroljuk. Általában nem is csak a sérelem okozójának, gyakorlatilag bárkinek. Panaszkodunk önigazolás reményében, megoldás keresés helyett. Mókuskerékbe kerülünk és már nem látjuk tisztán a helyzetet, elvisznek az érzelmeink. Nincs cél csak feszültségoldás.
Amikor megsértődünk, és eljutunk a folyamatban addig, hogy tudjuk, hogy meg kéne bocsájtanunk, az már fél siker, egy nagyon nagy lépés.
Hisz annak ellenére, hogy úgy érezzük mi vagyunk megsértődve, mi haragszunk a másikra és neki kellene az első lépést megtennie felénk, mégis mi (bár a saját magunk érdekében) úgy döntünk, hogy szeretnénk megbocsájtani. Mert ráébredünk, a harag a mienk, mi hordozzuk, és addig lesz a mienk, amíg le nem tesszük, el nem engedjük, teljesen függetlenül az okozójától. Ne várjuk a másiktól, hogy bocsánatot kérjen, maradjunk a saját érzéseinknél, saját magunknál.
Tudatossággal, önismerettel, coaching technikákkal megtanulhatjuk, hogyan engedjük el haragunkat.
Ne cipeljük tovább! Ne mérgezzük a saját és családunk életét vele! Ne ezt a mintát adjuk tovább gyerekeinknek!
Mutassuk meg, hogyan kell egészségesen megélni és kezelni haragunkat.
Váljunk gyermekeink példaképévé!
Csodás napot!