Minap az egyik kedves ismerősöm elismerően megjegyezte, mennyit változtam, előnyömre az elmúlt 2 évben. Én a változásom kezdetét nem 2 évvel ezelőttre datálom, de ő így érezte.

Mi történt velem?

A lányom születése nagy boldogságot és egyben pánikrohamokat is hozott az életembe. Itt kezdődött, eleinte döcögősen az utam. De mi történt az elmúlt 2 évben, ami ennyire látványos?

Leültem egy füzettel és egy tollal. Eddigre már körvonalazódott bennem ki vagyok én, de még nem láttam tisztán a határokat. Összeírtam az összes szeretett és nem kedvelt tulajdonságaimat, jellemzőimet, ami eszembe jutott, és elkezdtem szelektálni. Nem kíméltem magam. Melyik az, amelyikben jól érzem magam és mi az, ami energiát vesz el tőlem, azaz kellemetlen, feszültté válok tőle. Átnéztem mi az, amelyik nem is az enyém, anyué, apué vagy bárkié, aki mellettem volt gyermekkorom óta, rövidebb vagy hosszabb ideig.

Elkezdtem kicsomagolni magam.

Ez természetesen hosszabb ideig tartott, de adtam elég időt magamnak. Tanultam, sokat tanultam. Önmagamért. (Ma már azt is tudom, hogy életem végéig tanulni fogok.) Minden nap elővettem a füzetemet és átnéztem, javítottam, toldoztam-foldoztam. Azt vettem észre, hogy egyre jobban érzem magam. Szeretek egyedül lenni, élveztem és megszerettem a csendet. Egyre kevésbé volt negatív hatással rám a környezetem, a külvilág.

Megtaláltam a helyem.

Nem mondom, hogy most nincs rossz napom. Nekem is beborul az ég, és viharok is vannak és lesznek is. Nincs ezzel bajom. De már tudom, hogy minden körülmény között igyekszem magamat választani és önazonos lenni. Ugyanaz a Kriszti, aki kicsi korában csillogó szemekkel nézett a világra. Visszaváltoztam ugyanazzá a Krisztivé, de már rengeteg tapasztalattal.

Ha tetszenek az írásaim, köszönöm, ha megosztod. Kriszti