Az én hitrendszerem szerint mi magunk választjuk ahhoz az utat magunknak, amit ebben az életben megfejlődni kívánunk. Ehhez kapcsolódnak emberek, akik folyamatosan emlékeztetnek arra, amiért itt vagyunk, amit vállaltunk, mindeközben a feladatokat adják hozzá.

Minél jobban idegesít bennünket valaki vagy egy tulajdonsága, annál nyomatékosabban hívja fel a figyelmünket arra, amit nem akarunk észrevenni. Sőt, nemhogy nem akarjuk észrevenni, helyette hibáztatunk, utálkozunk. Remek példa, amikor valaki folyamatosan a párját szidja és csak várja, hogy változzon, persze csak a másik, mert vele minden rendben van.

A másik példa, amikor felnőttkori problémáknál még mindig a gyermekkorunk hiányosságai és fájdalmai mögé bújunk, kerülve a konfliktusokat, hárítva a felelősségünket, beleragadva a gyereklétbe és a szenvedésbe.

De jöhet egy betegség, baleset, amiben még mindig nem a fejlődés lehetőségét látjuk, hanem hibáztatunk, hárítunk, panaszkodunk és félünk.

Nem szeretünk, nem akarunk változni, sőt ellenállunk a változásnak, mert rettegünk tőle, még akkor is, ha nyakig ülünk a trutyiban! Mert a trutyi legalább ismerős, lehet szenvedni. Hisz a szenvedés is ismerős!

Generációs örökség és minta a szenvedés!

Olyannyira, hogy sokaknak elvonási tünetei vannak hosszabb nyugalmasabb időszakban és szükségük van a feszültségre, a belső zsizsgésre, zajra, bármire, csak nyomja el azokat a hangokat, amik felszínre akarnak jönni és ezt egyre több energia lenyomva tartani. Ezért szól állandóan a tv, rádió vagy a fülesben bármi. Ezért van a kezedben a telefon, a face, insta, mert a másik élete elvonja a figyelmet a sajátodról, a problémákról. Vagy a tiktok, de csak rövid legyen a videó és ütős, különben tovább hajtod, hisz nincs időd.

ÉS TÉNYLEG NINCS IDŐD!

És most kíméletlen leszek … folyt köv.

… a folytatás …

ÉS TÉNYLEG NINCS IDŐD …!

Mert a tökéletesnek tűnő életed, mint a kártyavár egy pillanat alatt összeomolhat. Például, amikor az orvos közli veled, hogy … „kitartást, magának daganatos betegsége van”. (És nem úgy, mint a filmekben!)

Ez egy olyan pillanat, amikor minden átértékelődik, olyan érzések és gondolatok jönnek felszínre, amik eddig mélyre voltak ásva és melyek eddig fontosnak tűntek már irrelevánsak.

Többféle út van innen, mint a körforgalomban, és van, hogy több is ugyanoda vezet. Van rövidebb, hosszabb és van olyan is, ami zsákutca.

Persze egyik út elején sincs a helyes útirányt jelző tábla. Minden döntés lutri, kivéve, ha A FÉLELMEID HELYETT A BELSŐ HANGODRA MERSZ HALLGATNI!

Mindenki azt az utat választja, ami neki abban a pillanatban elfogadható. És elég, ha elfogadható, mert innen egy új én születik, egy új élet kezdődik.

Anélkül, hogy tudatában lennél, egy pillanat alatt megszületik a döntés AZ ÉLETET VÁLASZTOD-e a fokozódó nehézségekkel, de a maga szépségeivel, VAGY FELADOD.

Igen szépségeivel, amennyiben észreveszed őket, hisz, ami eddig zavart, vagy csak természetes volt, már nem lesz az. Másként nézel a világra és az emberekre. Ám, hogy hogyan másként az a választott úttól függ!

Változik-e az értékrended vagy a félelmeid veszik át az irányítást és tovább hibáztatsz és mérgelődsz?

Van-e bátorságod szembenézni azzal miért kerültél ebbe a helyzetbe?

Van-e bátorságod A POKLODAT MEGJÁRNI, MAJD VISSZAJÖNNI?

Mindannyian választottunk magunknak egy utat az indulásnál.

Többnyire már tudod milyen nehézségi fokú a Tied. A nehézségi foknak megfelelően MEGKAPTAD hozzá AZ ERŐT is, bármilyen nehéznek tűnik is. De a forgatókönyvet senki sem ismeri, és nincsenek jól bevált módszerek. Ami nekem bevált, nem biztos, hogy Neked is előrevivő, kivéve a figyelem, a támogatás, a bátorítás, a másik meghallgatása, az együttérzés, egy szeretetteli mosoly, vagy csak néhány jó szó.

De ezekhez nem kell betegség, baleset sem semmilyen probléma.

Csak EMBERSÉG és EMPÁTIA.

Hisz soha nem tudhatod mit hoz a következő perc …

Kriszti