Az életünk tele van apró jelekkel. Ezek lehetnek jelzések merre menj, egyáltalán jó úton haladsz- e. Minden jelzést értelmezhetünk az egónk, vagy valódi önmagunk hasznára.

Akik mindent és mindenkit önigazolásnak tekintenek, egy óriási csapdába, az önámítás csapdájába esnek, hisz minden olyan információ mellett elmennek, amik valóban építenék a személyiségüket, az életüket, ami előrevivő. Ám azokat az információkat, amik az illúziójukat, az egójukat táplálják, mint a szivacs szívják magukba.

A szenvedés, ami az ILLÚZIÓ és az ÖNÁMÍTÁS következménye, lehet az utunk része. No, de nem mindegy meddig tapicskolunk benne! Minél tovább, annál közelebb kerülünk saját démonjainkhoz, saját poklunkhoz. Mint egy örvény húz be és egyre jobban ELHISZÜNK MAGUNKRÓL MINDEN NEGATÍV, DEGRADÁLÓ BAROMSÁGOT … és ha az örvény beindul, egyedül már nem tudsz kijönni belőle.

A kifelé vezető út első és legnehezebb lépése a szembesülés, amikor ráébredsz, hogy minden, amit eddig hittél tévút. Mint amikor a körforgalomban össze-vissza járod a kijáratokat, csak épp a megfelelőt hagyod ki. Pedig, ha Balatonra szeretnél eljutni igazi önámítás az M3-ason Miskolc felé indulni várva a Balaton táblát.

Baromi nehéz szembesülni, hogy hülyeséget csináltál, de enélkül …?! A valóság a helyzet origója. Onnan lehet kiindulni, irányba fordulni és lépni, lépni előre a kikönnyülés felé, azaz elindulni végre az M7-en Balaton felé.

Daubner Béla bácsi mondta és nagyon megragadt bennem: LEHET SZENVEDVE SZENVEDNI VAGY SZENVEDVE FEJLŐDNI. Mindenképpen tartasz valamerre, valahogyan. Nincs nagy különbség, mint az út milyensége, az életed és a vége, a cél.

Kriszti