A halál elfogadása (családállításon)

 

 

 

Milliónyi könnycseppet láttam olyanoktól, akik magukhoz láncolták a halottjukat és az életük helyett a múltat választották, mert a jelen csak a hiányt és a fájdalmat jelentette.

Láttam, hogy fiatal emberek eldobva az életüket odafekszenek a halott mellé, hátrahagyva mindent.

És láttam olyan szomorú felnőtt- és gyermekszemeket, akinek a jelenjében nincs ott a szülő, mert háttal áll az életnek, háttal áll a jelennek, a családjának és minden figyelme a fájdalmán, a halottján van.

Láttam, kinek a reményt vitte el a halál. A reményt, hogy egyszer még megdicsérheti, hogy egyszer még elég jó lehet Neki. A reményt, hogy egyszer kimondja, büszke vagyok rád, szeretlek.

És láttam, kit a bűntudat köt oda.

Sok-sok emésztő fájdalmat láttam. Ami mellett nehéz megérintődés nélkül tovahaladni.

 

De..

 

Vajon az elhunyt is ezt akarná? Hogy élő szerette „odalent” legyen vele? Hogy ne az életét élje? Hogy a boldog percek helyett a hiány legyen vele? Hogy a szerette szívében egy tátongó űr legyen?

Hogy az élet és a halál egy legyen?

 

„Bárcsak lenne még egy kicsi idő, csak egy pár perc, hogy újra találkozhassam vele, hogy elmondhassam, amit sosem mertem, vagy nem is gondoltam, hogy ilyen fontos lehet. Bárcsak megölelhetném még egyszer.”

 

És van az a hely, ahol a szívek újra összeérnek, ahol beérik a szeretet és megtörténhet a búcsú. Ahol a fájdalmat a megértés, az elfogadás és az elengedés cseréli fel. Ahol megnyugszik a lélek és mindenki önként foglalja el a helyét. Ki az Életben és ki Odaát. De már rend van és szeretet.

A szeretet rendje.

 

Szeretettel, Kriszti