A lányom születésénél jött a legelső pánikrohamom. Előtte is hébe-hóba előfordult, de akkor még nem tudtam mi az. Megijedtem tőle, de mindig találtam rá valamiféle magyarázatot, amivel megnyugtattam magam. Így történt volna lányom születésénél is, de bejött az éjszakás nővér ellenőrizni. Az arca tükörként mutatta meg mi történik velem. Akkor döbbentem rá mi ez valójában. Abban a pillanatban vált a rosszullétem félelemmé, ébredtem rá, pánikrohamom van.

És abban a percben indultam el a lejtőn.

Akinek volt már pánikrohamja, tudja, hogy a „pokolban” nincs idő, mert minden pillanat végtelen hosszúnak tűnik. Egy érzés létezik, a csontig ható félelem. A rettegés. Az őrület … hogy itt a halál.

Egy tölcsér vagy spirál húz le másodpercek alatt a pokolba. Nem tudod meddig maradsz, nem tudod kijössz-e még valaha. És ha vége is van … mikor jön a következő? Vajon túlélem?

És csak túlélsz. Reggeltől estig. Nincs életed, nincsenek színek, nincs madárcsicsergés, sem tavasz. Ború van, sötétség, fekete, max szürke. Nincs jövő, nincs jelen, nincs semmi, csak a tátongó űr, a rettegés. Kapaszkodás egy fűszálba, a remény, hogy megtart.

A szégyen, hogy valaki meglát, hogy valaki így lát, ennyire kiszolgáltatottan, elesetten, nyomorultul. Nincs tekintély, csak mocsár. Nincs semmi.

Csak a félelem és Te.

Sokan vagyunk. És egyre többen. Sajnos egyre több kamasz és gyerek. Belegondolni is szörnyű, hogy egy gyerek átmenjen ezen!

Bár már 7 éve nem volt pánikom, de tudom, hogy bármikor-bármilyen helyzetben jöhet, akár éjszaka, álmomban, amikor a legkiszolgáltatottabb vagyok … de már nincs hatalma felettem! Már látom mit akart mutatni nekem.

Elfogadtam, hogy lehet, mert generációkon keresztül tarolt. De már nálam volt a döntés tovább adom-e vagy szembenézek vele. És én döntöttem!

A valódi erőmmel akkor találkozom, amikor a félelmeimmel, a traumáimmal, a múltammal szembenézek.

Nekem ez az utam a szabadságomhoz.

Szeretettel, Kriszti