A gyerekek mindent szívből csinálnak. Teljes szívből kiabálnak a játszón, sikítanak a csúszdán, hisztiznek az üzletben, játszanak a játékaikkal és teljes szívvel fordulnak minden esetben a szüleik felé. Akik vagy tudnak csatlakozni a szívbéli kapcsolódáshoz, vagy nem. És sajnos gyakoribb a vagy nem.

Ahogy nő a gyerek egyre több feladatot ad a szülőnek, aki alapjában is tele van megoldandó helyzetekkel és egyre nehezebben viseli a feladathegyet. Így egyre többet marad fejben a gondolataival a szívbéli kapcsolódás helyett.

A gyermek így egyedül marad a szívével és benne az összes szeretetével. Megtanulja, ha a szüleivel kapcsolódni akar neki is a fejében kell lennie, különben nincs találkozási pont és egyedül marad. Egyre kevesebbet időt tölt a szívével, hisz a többi gyermek is ugyanezen a folyamaton megy át. Ki előbb, ki utóbb, de nem igen marad olyan gyermek, aki a szeretetet választja a gondolatai helyett.

Elfelejti mi az, hogy érezni. Ha érez az a fájdalom, hiány, szomorúság … azt pedig a legjobb mélyre nyomni, hisz minden figyelmet elvesz a napi teendőről, a munkáról. Észre sem veszi, a szenvedés napi rutinná válik. De majd a nyaralás, amit lehet egész évben várni, akkor majd pihenek és jól érzem magam, de most nincs időm rá. Vagy este, amikor megnézek egy filmet, vagy csak úgy nyomogatom a telefonom … netán iszom a barátokkal.

Nap, mint nap találkozom hasonló esetekkel, akik elfelejtették milyen volt boldog gyereknek lenni, ha egyáltalán a gyermekkoruknak volt boldog szakasza.

Most ébrednek rá miben és miként élnek. Nem tudják hogyan tovább, de azt igen, hogy elég a fájdalomból, a hiányból, a semmiből, az érzéketlenségből … élni akarnak!

Ébrednek.

Hisz nincs más út, mint a fejedből visszamenni a szívedhez és újra érezni!

Szeretettel, Kriszti