Szeretem az életet és szeretem az életem. Találok és meglátom mindenben a szépet, jót, aminek lehet örülni, amiért érdemes élni. Kicsi gyermekkorom óta ez így van. Azaz ismét így van. Mert nekem is van csomagom, mint mindannyiunknak, és az én csomagom többnyire félelemmel volt tele.

Korábban már írtam, hogy nálunk családtag volt a félelem. Kicsiként nem tűnt fel, mert ezt szívtam magamba, ebbe nőttem bele, teljesen természetes volt, hogy félünk. Ki így ki úgy.

Amíg nem szembesültem vele, hogy igazán mit jelent ez.

Mit jelent … a pokol bugyrait egyedül megjárni. Magányosan szorongani.  Elhinni az elmének, hogy ilyenkor bármi megtörténhet. Átadni az irányítást a test és az elme felett. Kívül mosollyal, belül őrjítő sikollyal élni. A bizonytalanságtól, a szégyentől megsemmisülni. Kapaszkodni a reménybe és önámításban élni. Kiszolgáltatva lenni, mert nem tudni mikor, hol csap le az őrjítő pánik. Mert lecsap. A legkiszámíthatatlanabb időben és helyzetben. Leterít, és nincs ellene fegyver.

Fegyver? Valóban nincs, mert nem kell küzdened. Mert nem megoldás a harc. Mert a félelem a részed és szükséged van rá. És megtanulhatod kezelni. És végre elkezdhetsz élni.

Nálam már nem családtag a félelem. Néha be-benéz, de már nem marad. Nincs miért maradnia, mert megértettem és elfogadtam mi a szerepe.

De van, aki tovább küzd, harcol és időről időre csatát veszt. És van, aki csak csendben szorong.

Ismered a mondást, jobb félni, mint megijedni. Miért? Félj előre nehogy megijedj?

Mennyivel jobb egy életen át tartó rettegés? Miért választod a haláltól való félelmet, ha előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik? Miért nem választod az életet, hogy az elmúlás pillanatában egy elégedett sóhaj hagyja el a szádat a megbánás helyett? 

Tagadod a halált, és ellenállsz az életnek. 

DE!

Jogod van a félelemhez.

Jogod van rettegni.

És én tisztelettel és szeretettel elfogadhatom a döntésedet.

Nincs köztes út, félni vagy élni! Te döntesz.

Szeretettel, Kriszti