Ha tisztelem a szüleimet, tiszteletben tartom a sorsukat. Bármilyen nehéznek is látom, nem akarom megmenteni őket a saját életüktől. Elfogadom, hogy ezt az utat ők választották maguknak. Bármilyen nehéznek is látom, elfogadom, hogy az az ő életük, és hogy ők így tudják csinálni.
Ha azt gondolom, hogy nem csinálják jól, ha azt gondolom én jobban csinálnám, azzal megítélem, azaz nem tisztelem.
Ha tisztelem a szüleimet, hozzájuk képest én mindig kicsi leszek, ők pedig hozzám képest nagyok, még akkor is, ha fizikai vagy mentális erőben már én vagyok gazdagabb.
Ha tisztelem a szüleimet, ennek mintáját adom át gyermekeimnek, akik majd ugyanígy viszonyulnak hozzám is. Ahogy én viselkedem a szüleimmel, úgy fognak a gyerekeim is viselkedni velem.
De a tisztelet nem jelenti azt, hogy az ő sorsukat, életüket, fájdalmaikat majd én viszem tovább. Nem jelenti azt, hogy az álmaikat én valósítom meg. Nem jelenti, hogy az ő hitrendszerük, gondolkodásuk nem különbözhet az enyémtől. Nem jelenti, hogy minden esetben egyet kell, hogy értsek velük. Sem azt, hogy ők tudják jobban mi a jó nekem. Nem jelenti azt, hogy nem mondhatok nem-et, ha az szolgálja az életemet. Nem jelenti, hogy bármikor is választanom kéne köztük.
Amikor tisztelem a szüleimet, tiszteletben tartom a határainkat is.
Amikor tisztelem, szeretem.
Ha őket tisztelni tudom, tisztelni tudom saját magamat és téged is.
Szeretettel, Kriszti