Ha kisgyermekként bárki is megmutatta volna és tiszteletben tartotta volna, hogy nekünk is lehetnek határaink, ha számított volna mi jó nekünk, mi mit szeretnénk és mire lett volna szükségünk, akkor a jelenben könnyedén tudnánk határokat húzni. Becsülnénk, tisztelnénk önmagunkat, meg mernénk engedni magunknak a jót, és el is tudnánk fogadni, hogy jár nekünk a jó. Bárkinek azt tudnánk mondani határozottan, hogy NEM, és a másik ezt tiszteletben tartaná, mert érezné, hogy ezt tök komolyan gondoljuk.

Ha ez mind megtörtént volna, akkor most stabilan, szeretetteljesen állnánk az ÉN-ben, és nem éreznénk megfelelési kényszert, nem hinnénk, hogy nem vagyunk elég jók. Nem lesnénk a másik embert vajon most mit gondol rólunk, tehát lenne egy erős, stabil önbizalmunk. Nem rettegnénk, hogy a párunk megcsal vagy elhagy, azt gondolva nem kellünk, mert tisztában lennénk az értékeinkkel.

Na ezt igen ritkán látom.

És, ha nem ez volt gyermekkorunk tapasztalása, vagy bármelyik negatív érzés szerves része az életünknek, akkor ezt MOST, felnőttként érdemes a helyére rakni.

Kaptunk egy identitást, DE ezt kamaszkorban felül kellett volna vizsgálni és megszülni azt az identitást, aki ÉN magam vagyok. Akire hatással lehet bármi és bárki DE NEM IRÁNYÍTHATJA!

Az életünket bárhogy le lehet élni, túlélve, szenvedésekkel teli is, a lényeg, hogy mi magunk döntsünk akár a saját szenvedésünkről is, mert akkor épp az esik jól!

Kriszti