Egy személyes történettel kezdem. Amikor a fiam 1,5 éves körül volt feltűnt, ha a környékén hirtelen mozdulatot tettünk, vagy csak váratlanul hirtelen lehajoltam hozzá, összerándult és két kis kezét védekező pozícióba maga elé rántotta. Értetlenül álltam a történtek elött. Nem hiszek a veréssel való emberré faragásban. Számomra ez a szülő dühének a levezetése.

Majd 1 évvel később egy fülgyulladás miatt fülcseppet kapott a fiam. A fülcsepp túl erősnek bizonyult, mert hallucinálni kezdett tőle. Behúzódott a sarokba és zokogott, hogy ne bántsuk. Fiatal anyukaként rettenetesen meg voltam rémülve. Én tudtam, hogy a fiamat sosem bántotta senki, mégis fájdalmas volt látnom mit cipel a kis tudatalattijában. 10 évesen még a karate kidet sem volt ereje megnézni, és távol tartotta magát minden erőszaktól. 17 éves korára küzdötte le a félelmét és ment el küzdő sportolni.

Abban az időben a családállítás még igen spirinek számított. Most már többek közt Orvos Tóth Noémi könyvének köszönhetően is elfogadottá vált a transzgenerációs sérülések cipelése. Annyi fájdalmat, sérülést, hiedelem- és hitrendszert cipelünk, ami nem a mienk, csak átvettük, vagy belenevelődtünk. Lásd, emberré faraglak, azért verlek. Vagy, nálunk a nők erősek, mi bírjuk. És, mert azt hisszük nincs választásunk, csak így csinálhatjuk, csak így nevelhetünk. Biztos veled is előfordult már, hogy gyermekkorodban megfogadtad te nem így fogod csinálni, mégis, ha gyerek felidegesít, ugyanúgy kiabálsz, ahogy anyukád veled kiabált és az ő szavait hallod vissza a saját szádból, pedig pont ezt nem akartad.

Vagy hogy állsz a pénzhez? A pénzért kemény munkával meg kell dolgozni?

Inni kell, ha fájdalom ér és inni kell, ha öröm ér?

Vagy mi Tóthék így szoktuk? Nálunk ez a szokás?

És te nem csinálhatod másként. Meg se kérdőjelezed az otthonról hozott szokásokat. Pedig oly sokszor károsak, de legalábbis haszontalanok.

Pedig a változtatásoktól válsz önmagaddá. A lehetőségeidtől. Az új nézőpontoktól. Amikor már kívülről látod milyen volt édesanyád és édesapád, rálátsz és eldöntöd, igen ezt így szeretném, de azt már úgy szeretném és ezt pedig már egyáltalán nem szeretném.

Mert van döntési lehetőséged. Mindig. Minden esetben.

És akkor leszel teljes, ha azt is tudod, hogy annak ellenére, hogy másként csinálod, már nem úgy, mint Ők, mégis hozzájuk tartozol. Az Őseidhez, a Családodhoz.

Szeretettel, Kriszti