Nyilvánvaló, hogy a saját életemért én vagyok a felelős. Minden jó és rossz dolog, ami velem történik, annak a felelőse is én vagyok. És ez így rendben is van.

De mi van a családtagokkal?

A családtagok, akik úgy szintén döntéseket hoznak, melyek igencsak hatással vannak a mi életünkre minden szempontból. Legfőképpen érzelmileg érintenek meg. Talán ennek a felelőssége még nehezebb, mint a sajátunk.

Nehezebb, mert nincs ráhatásunk. Nehéz, mert nem tehetünk semmit, csak ha kérnek. Akkor is csak úgy, ahogy ők szeretnék, és nem úgy, ahogy mi gondolnánk jónak.

És teljesen mindegy, hogy ők a szüleink, gyerekeink (nem a kis korúakra gondolok), társunk vagy akár a testvéreink. Az ő döntéseik csakis az ő felelősségük. Az életük csakis az övék, amit úgy élnek, ahogy jónak látnak, a mi véleményünktől függetlenül.

Nincs én csak jót akartam, nincs én tudom a tutit, nincs én megmondtam, nincs semmi jó szándékú manipuláció.

Bizalom van. Bizalom felé, hogy meg tudja oldani. És együttérzés.

De nem vehetjük át a terheiket, nem dönthetünk helyettük, nem hordozhatjuk betegségük fájdalmát, mert mind-mind az övék. Ha nem így teszünk, annak az az üzenete, hogy nem bízunk bennük. Így tartjuk tiszteletben a sorsukat, az életüket, döntéseiket, őket. Így hagyhatjuk meg a saját felelősségüket és foglalkozhatunk a sajátunkkal.

Szeretettel, Kriszti